Tessék mondani, ez már a világháború?

A szerző külpolitikai szakértő, helyettes államtitkár

Fellángoló polgárháborúk, pancserpuccsok, színes forradalmi kísérletek és jobb sorsra érdemes, kar­rierjük végén bohócsipkát húzó politikusok szerepel­nek az utóbbi hetek címlapjain. De a magyarok tudják: ilyen helyzetekben van igazán szükség stratégiai nyugalomra.

Az 1910-es éveket számos balkáni háború tarkította, de a térség igazából már a 19. század végén is Euró­pa puskaporos hordója volt. A nagyhatalmak úgy gondolták: Délkelet-Európa kiváló helyszíne lehet egy jó kis proxi háborúnak. Egész sokáig mederben tudták tartani az eseményeket, az első két balkáni háború gyorsan lezajlott, ám a harmadik felvonás igazán izgalmas lett. A startpisztoly 1914 nyarán Szarajevóban dördült el, és fél éven belül lángokban állt az egész kontinens. Ami ugyanis a harmadik balkáni háborúnak indult, végül az első világháború lett.

A történelem ugyan nem ismétli önmagát, rímelni azért szokott. 1914-ben is milliók lelkesedtek a háborúért („Megállj, megállj, kutya Szerbia!” volt a szlo­gen a pesti utcán száztíz éve), az ígéretek pedig arról szóltak, hogy a fiúk már karácsonyra itthon lesznek a győzedelmes hadjárat után. A négy hónapból négy év lett, a fiúk nagy része pedig soha nem jött haza: milliók alusszák örök álmukat Verdun, Isonzó és a Kárpátok csatamezőin. Őket már semmilyen győzelem és békekötés nem hozhatta volna vissza.

Ugyanezt a háborúpárti lelkesedést láthattuk a Nyugaton az utóbbi közel három évben, és ezért sodródott bele az Európai Unió is a konfliktusba. Először csak sisakot kértek, ma már atomfegyver hordozására is képes rakétát követelnek az ukránok. A lejtőn pedig nincs megállás, és ahogy néhány héttel ezelőtt láthattuk, már az atomháború sem tűnik távoli rémálomnak.

Mindennek a tetejében most úgy tűnik, az amerikai kormányváltás előtt még utoljára teljes fordulatszámra kapcsoltak a háborúpárti erők. Újra forrong Szíria, ahol – ahogy a Los Angeles Times is írta – a CIA által kiképzett terroristák harcolnak a Pentagon által kiképzett terroristákkal, miközben az amerikai légierő gépágyúzza az Irakból érkező Irán-párti milíciákat. Grúziában (biztosan teljesen véletlenül) valakik a 2014-es majdani eseményeket akarják megismételni, mert a grúzok nem arra szavaztak a választáson, akire egyes külső hatalmak szerint kellett volna. Koreáról inkább ne is beszéljünk, annál, amit ott láttunk, még Benny Hill is eredményesebb puccsot tudna szervezni. Ukrajnában eközben tovább tombol a háború, és már olyan fegyvereket is használnak a harcoló felek, amilyenekről a kilövés pillanatában nem lehet biztosan tudni, hogy van-e rajtuk atomtöltet. 

A karrierjük végén járó nyugati vezetők saját politikai örökségüket teszik éppen tönkre. Joe Biden kegyelmet adott a fiának mindenért, amit 2014 óta elkövetett – igaz, senki nem tudja, mit is követett el Hunter Biden az előző tíz évben, de most már nyomozni sem lehet az ügyben. Olaf Scholz hamarosan leköszönő német kancellár, akit békepárti szavazói nyomasztanak otthon, Kijevben próbál egyszerre megfelelni a hazai és a transzatlanti elvárásoknak, s joggal vág olyan képet, mint aki citromba harapott. Beosztottja, Annalena Baerbock pedig Kínát, Németország legfontosabb gazdasági partnerét próbálja leckéztetni arról, hogyan kellene viselkednie az ukrajnai háborúban. Nem csoda, hogy a házigazdái meglehetősen megalázó módon a teljes nemzetközi sajtó előtt mutattak neki ajtót a tárgyalások után.

A világ – egyre inkább önjelölt – vezetői láthatóan „utánam a vízözön” üzemmódba kapcsoltak, amivel egy nagy probléma van: mi itt leszünk az után is, hogy ők már megírták az emlékirataikat. Az új amerikai kormánnyal új fejezet nyílik majd, de a hátralévő néhány hét még veszélyes lesz. Addig viszont ki kell tartanunk a saját igazunk, a béke és a háború mielőbbi lezárása mellett. De ettől még az öveket tessék becsatolni, mert rázós utazás következik!

Nyitókép forrása: NATACHA FREISEN / BELGA / AFP